Velence – Alternatív úti kalauz 2.

A második nap kicsit szervezettebben zajlott, mint az érkezésünk napja.

Egy csodálatos, klasszikus olasz villában szálltunk meg, a reggelt a kert felfedezésével töltöttük. (Külön posztban majd írok a szállásról is.) Reggelinket a harmatos virágok között, egy kis padon ülve fogyasztottuk. Bár érzékeny vagyok a gluténra és a tejfehérjére, bevállaltam a rosszul létet, hogy megkóstolhassak mindent. Finom, (még másnaposan is puha!) zsömle szerű valamit vettünk, olívabogyó válogatással és különleges sajtokkal, amiket itthon még sosem láttunk. A sajtot igazából a vicces neve miatt választottam (bár nem értek olaszul): Formaggio bastardo del grappa. Ami “bastardo” az rossz nem lehet. A ház cicája is szemezett velünk, de még nem mert nagyon közel jönni.

Igazi olaszos stílusban, azaz jó ráérősen elindultunk Mestre centruma felé. A buszmegállóval szemben ugyanis volt egy gyönyörű templom, mellette pedig a kedvenc kis kávézónk, ahová minden nap betértünk egy második reggelire. A “kötelező” cappuchinonk mellé kértünk minden félét: Zepolle és Fritelle (ez a tradicionális velencei) fánkokat, és egy édes-krémes mandulás csigát (aminek nem volt kint a neve).

Buszra szálltunk és bezötykölődtünk Velencébe. Nem volt messze a buszpályaudvar, kb 30-40 perc. Innen vízi buszra szálltunk és meg sem álltunk a Ca D’oro káprázatos, fehér kőcsipkés épületéig.


A múzeum bejárata szem előtt van, mi mégis elsétáltunk mellette. 🙂 De sebaj, mert így találtunk egy pici kis cukrászdát, ahol megebédeltünk. A neve semminek nem volt kiírva, így kénytelenek voltunk – egyébként nagyon viccesen – elmutogatni. A néni először azt hitte egy egész édes, mézes mandulás pisztáciás kenyeret akarok venni, de amikor elmondtam, hogy “un quarto” megnyugodott.
Ugyan a múzeumnak csak egy részét tudtuk megtekinteni, de így is megérte. Az épület önmagában is csodálatos, a kilátás viszont leírhatatlan.
Ami kicsit elszomorított, hogy a mekiben több embert láttam, mint a kis olasz éttermekben és kávézókban.

Imádom a napozó sirályt a fenti képen 🙂

A Ca D’orotól csak pár utcányira van a Casanova múzeum, amit én kötelező programnak véltem. A kiállított tárgyak mennyiségétől nem estem hasra, de az előadások és a vetítések Casanova kalandos életéről nagyon érdekesek voltak. Még VR szemüveg is volt, amivel teljesen olyan érzést keltettetek bennem, hogy egy szőrös karú férfi vagyok, akiért bomlanak a nők és jól csal a kocka játékban. A végén még egy spéci, Casanova tarot kártyát is szereztem magamnak.

Újra nyakunkba vettük a várost és végig csorogtunk a kis sikátorokon, lehetőleg arra, amerre a legkevesebb turistát láttuk. Menet közben minden épületet megcsodáltunk és elvesztünk az apró kis részletekben. Azért az isteni gelatót sikerült megtalálnunk.

A Szent Márk téren mintha nőtt volna a tömeg, főleg a part menti méregdrága “fenszi” éttermek voltak dugig önjelölt influencernek tűnő lányokkal, akik az Aperol spritzüket fotózgatták az Instagramra. A Dózse palotába végül is egész hamar bejutottunk.

Sajnos nem figyeltük, meddig van nyitva és csak fél óránk volt megnézni a palota termeit, a Dózse háló szobája pedig a következő alkalomra marad. Fotózni nem volt szabad, de a képek nem is adnák vissza azt a pompát, ami odabent fogadott minket. Engem lenyűgöztek a Dózse gigantikus fali órái. Szám szerint három is volt neki: egy az időt mutatta, egy a hónapokat és egy az aktuális horoszkópot. Páromat pedig a fegyver terem hozta lázba valami elképesztő módon. 🙂

Sötétedett, mi pedig újra a part mentén találtuk magunkat, ahol rábukkantunk szebbnél szebb épületek vártak minket. Most biztos lesz, aki kiakad, de számomra van valami romantikus abban, ahogy a fa kapuk alja elkorhad a vízben. Romantikus alatt a szó eredeti jelentését értem.

A sikátorokban andalogtunk, amikor előbukkant az egyik sarkon egy aranyos kis étterem. Tudjátok az a kis pici, tipikus gyertyafényes, piros-fehér kockás terítős kis kocsma, ahol rendesen ételt is szolgálnak fel.


Please follow and like me:
0